Nagyban hülyülünk. Egyszer csak mindha halucináltam vna. Láttam egy fekete haju srácot eltünni a vízben. Messze volt. A víz is mély volt. Ezért én és a alexy azzonal kimásztunk és arra futottunk. Jól láttuk. A fekete haju sráv Bill Kaulitz volt. És mellete még 3 fiu. Tom, Georg és Gustav.  Azzonal odamentünk. Elkezdtünk velük beszélgetni. Mível elég jól tudunk németül. Hogy kerülnek ide, tetszik –e nekik a város. Nagyon jól eldumáltunk. Kérdezték nem-e szeretnénk velük átmenni a másik részbe mert ott lehet ugrálni is. Mondtunk hogy nagyon szivesen. Majd Bill mindha megbottlott vna. Utánanyultam, de nem tudtam megfogni, elesett, és engem is magával rántott. Ráestem. Bill felkelt és segitett nekem is felálni. Jót nevettünk és bocsánatot kértem amiért „összenyomtam” . A hugomra néztem. Nagyon jól elvolt Tommal.  Georg megfogta Billt és belelökte a vízbe. Majd Tomot, Gustávot is. Alexy forán rám nézett! Bólintott. Mi is belelöktög Georgot a vízbe. Bill szólt hogy segitsem ki. Lehajoltam. Bill beántott a vízbe. Ugyanígy ToM Alexyt is.  Volt vízi csata meg minden ami kell. Georg azt mondta hogy: „-Mennünk kell!” a városban lesz nekik egy kis koncertjük. Azért jöttek el fürdeni mert az indiánok elfoglalták a helyüket ahol játchattak vna. Meg kellet kérdeznem Billt: -Nem mehetnénk veletek??! –Miért ne! Gyertek!-mondták szinte egyszerre. Odaértünk a térre. Az Indiánok még mindig ott voltak és eszükbe sem állt onnan elmeni. (Még pár óráig). Felajánlottuk a fiuknak hogy addig megmutatjuk nekik a várost. Elindultunk. Én hátul maradtam Billel. Éppen muattam a Városházát, amikor észrevettem hogy nem is néz arra. Csak az arcomat nézi. Még mindig. Már letettem a kezem. A szemébe néztem, láttam hogy csak erre várt. És a fejét egyre közelebb vitte hozzám. Tudtam mi lesz. Megcsókolt. És átölelt. Persze én is.  Azt mondta nagyon rendes vagyok és írtóra bejövök neki. Nem értettem hisz még csak kb 3 órája ismer. De nem bántam. –Nem kellene a többiek után mennünk?-kérdeztem. –Menjünk, siettünk hisz már messze voltak. Véletlenül Bill kezéhez értem. Aki utána megfogta a kezem. Beértük őket és megkérdeztük nincs-e kedvük Mekizni egyet. Hát volt. Bill előre ment, és beengedett mindenkit az ajtón. Én megvártam. Két jeges teát kértünk. Egyet adtak 1x Bill a kezembe adta és mondta üjek le. De nem akartam! Megvártam a  2 teát is. Leültünk az asztalhoz. Bill rám nézett és megint megcsókolt. –Most már tényleg szeretlek! –Engem ez a mondtat kicsit elkeseritett, de boldog voltam. Tudtam hogy nemsokára vége, menniük kell fellépni majd vissza haza. A szememben könycseppek jelentek meg. És lefojtak. Bill észrevette. És megint megcsókolt. Majd jött Georg hogy menni kell felépni. Visszaértünk a parkba, az indiánok még mindig itt voltak. Bill már ideges lett. Odament és behuzott egyet az indiánnak. Azok megijedtek és azonnal összepakoltak és elhúztak. Már állt a szinpad, nagyban hangolták a gitárokat. Mi a szinpad sarkában álltunk, amikor megnyitották a koncertet. –Nem kellene lemennünk a szinpadról?-kérdeztük Alexyvel. –NEM! SZÉP A DISZLET! –láttam hogy tom a hugomra kacsint. Tehát ott maradtunk. Bill éneklés közben rám nézett. Alexyvel beszélgettünk mi volt Tommal. Azt mondta elcsattant az első csók is. Nagyon örültem neki. Vége lett a koncertnek. Lejöttek a színpadról  és megált elöttünk egy  kisbusz. Az ő buszok volt. A manager órditozott! Tom ideges lett és bevágott neki egyet aki kiesett a kocsiból. Mivel nyitva volt az ajtó. –Séta? Jöttök? Egy bucsú sétára? –kérdezte mosolyogva. Mindha nem most ütötte vna le a managerjüket. –Megyünk. Nagyban sétáltunk amikor Gustav felkiáltott! –ott van! És egy kisbuszra mutatott. Azonnal befutottunk egy nagy sötét bokorban. A többiek nem tudom hol voltak. De azt igen hogy én Bill mellet álltam aki szorosan átölelt. Megcsókolt. Tudtam ez nem fog sokáig tartani. És nem is tartott. Elment igaz, de vissza fog jönni. Igy is volt. Bill megált a busz elött és szomoran rám nézett. Itt a búcsú. Nem akartam sírni. De nem tudtam visszefogni magam. Amint láttam Alexy szemeiből is fojtak a könnyek. Bill hosszan megcsókol. Láttam könnyezik. Felírtam neki az email címem és elkértem az ővét. –Ne sírj! Mondta. És bemászott a kocsiba. Egészen addig fogta a kezem, és egyre csuszott ki. –Várj! –kiabáltam és megfogtam a kezét. –Igen…? És megöleltem. Nem akartam elengedni, de menni kellet. –Szeretlek!-mondtam neki. Megcsókoltam. Elengedtem, és beszált. Csukodott az ajtó. A könnyeim egyre jobban fojtak. És a hugomé is. Szépen hazasétáltunk. Eltelt 1-2 honap. Bill nem válaszolt az emailjaimre. Tudtam…És talán így jobb is volt. Mind ha ez az egész nem történt vna meg, ugyanúgy imádtam Billt és a Toko Hotelt mint régen. A hugom sem tartotta a kapcsolatot Tomal sem. Ennyi volt. 1 nap álom. Nem mondtam senkinek, hisz ugysem hitték vna el. Még én sem hittem el.