Múltból a jelenbe
Prue 2006.08.10. 17:47
Itt a 18. sztori, amire szavazni lehet!
Múltból a jelenbe 1. rész
Imádtam élni. A barátommal Nicovall nagyon jól megvoltunk. A kapcsolatunk már 5 hónapja tartott. Soha de soha nem hittem volna hogy eddig bírom. De sikerült. Beköszöntött a tél is. Ezen a télen nagyon hideg volt kb. -20 -30 fok körül volt a hőmérséklet. Úgy gondoltuk hogy lemegyünk a haverokkal meg persze Nicovall a közeli befagyott tóra csúszkálni. Az erdőn kellet keresztül menni. Mindenki ijesztgette a másikat de aztán a felénél mindenki leállt mert nagy volt a hó és a lábunk már majdnem kurvára lefagyott. De mikor megpillantottuk a gyönyörű befagyott tavat senkinek sem jutott eszébe hogy fázott. Nagyon szép volt. És az volt a pláne hogy rajtunk kívül nem volt senki. A többiek már örült tempóval rohantak a tóhoz. Én és Nico még egy kicsit megálltunk odafent. Nico átkarolt és csak annyit mondott: -Szeretlek! –Én is –válaszoltam. Majd megcsókoltuk egymást, utána pedig mi is szép lassan elindultunk lefelé. Irtó jól szórakoztunk. Nagyon csúszott a jég, és annyit nevettünk mint még soha. Volt hógolyócsata meg minden ami ilyenkor kell.. Hazafelé a fiuk kitalálták hogy másik úton menjünk, mert hogy az rövidebb, és mi meg már nyavalyogtunk hogy fáj a lábunk. Út közben megint láttunk egy tót. Gondoltuk lemegyünk egyet. Be volt fagyva. A fiuk óriási köveket dobáltak rá hogy biztonságos-e. Hát az volt. Én inkább leültem egy padra mert a lábam már tényleg nagyon fázott. A többiek viszont jót hülyültek. Mikkor épp indulni készültünk, szóval mindenki mászott le a jégről…
Reccs.
A többiek sikítottak egyet. Csak arra néztem fel. Nico és barátja nem volt a jégen. Akkor tudatosult bennem minden. Nico és Robi alatt beszakadt a jég.
-ÚR ISTEN!!!! –sikítottam .
-Mit csináljunk? –kérdeztem idegesen.
-Gyertek már próbáljuk kiszedni őket valaki meg hívjon mentőt!!!
Én hívtam a mentőket, alig tudtam beütni a számot a kezem úgy remegett. Végül sikerült. Mi is alig tudtuk hol vagyunk. Mire a mentők ideértek eltelt 15-20 perc is. 1x Robit szedték ki majd Nicot is. Mindenki levette a kabátját hogy rájuk tegye. Mikor megláttam Nicot azt hittem rosszul leszek. Szinte az orrán is jégcsap lógott. Alig tudott beszélni.
-Nem lesz semmi baj! Mindjárt itt a mentő, szerelmem tarts ki! –mondtam közben a könnyeim majdnem az arcomra fagytak. Végre megérkezett a mentő. Ellátták a fiukat és minket is bevittek a korházba. Az orvos kijött. Így kezdte:
-Kb. 5-10 percet voltak a víz alatt. A testük nagyon lehűlt, de túl fogják élni. Annyira megkönyebültem.
-Be lehet menni hozzájuk? –kérdeztem
-Igen, egyesével. –válaszolta az orvos.
Közben párunk szülei bejöttek és hazavitték a gyereküket. Végül csak én maradtam. Hát vettem a bátorságot és bementem Nicohoz.
Megfogtam a kezét, az jeges volt. Ráfeküdtem.
-Szeretlek, túl kell hogy éld, tudom, erős vagy!!! –mondtam szinte könnyektől elcsukló hangon.
-É…..n….is..sze..re…l…m.e.m! –mondta.
-Sss. Most ne beszélj.
-Sze..re..lmem….
-Igen? – kérdeztem
-meg fogok ha…l.ni. –mondta
-Nem! Nem! Dehogy fogsz! Az orvost azt mondta túl fogod élni!!
-Érr…zeee…m
-NEEEM! Nem halhatsz meg!!! Érted! –káltottam!
-Naagy..on sz..e..r..e..t.l.e.k. Tessék…-a gyűrűjét az ujjamra húzta.
-Neeee –a könnyeim mint a záporeső gördültek le az arcomon.
-Sz..e..r….etlek emlékezz rá….m.
Éreztem ahogy a keze egyre hidegebb lesz. Kezét az arcomhoz szorítottam.
-NEM! Istenem miért??? Miért vetted el őt tőlem, akit a legjobban szerettem? Miért??? Nem…Nico! Szeretlek és soha nem felejtelek el. Soha…szerelmem. Miért? Így itthagytál…
A könnyeim végigfolytak a kezén. Bejött a nővér.
-Mi történt kisasszony?
Nem bírtam megszólalni, mondani akartam de de egy szót sem tudtam kinyögni. Mintha néma lettem volna. A szívem annyira fájt.
-Meg….h…alt. –nyögtem ki. Majd szép lassan felálltam és elindultam kifelé. Nem kerültem ki senkit azt sem tudtam merre megyek. Nagyon fáztam kint. Este felé járt az idő. 7 óra lehetett. A partra mentem, a tenger félig jegyes volt de még hullámzott. Ott ültem. Már nem is tudom mióta ültem ott .Valaki a sötétben mellém ült.
-Meg fogsz fázni! –mondta
-És? Mit azgat az? –kérdeztem vissza
-Mi a baj? Látom könnyes a szemed! Közben rám teríette a kabátját. Nagyon jó illata volt.
A fejemet lehajtva tartottam. A titokzatos idegen felemelte a kezével és újra megkérdezte:
-Mi a baj?
Az a titokzatos idegen Bill Kaulitz volt. Nem nagyon bírtam. De ha má’ itt van és a kabátját is rám adta…
-Meghalt! Meghalt! A barátom. Akit annyira de annyira szerettem! –mondtam
-Ne sírj, sajnálom. –mondta
-Mit tudsz te? Sosem voltál igazán szerelmes! És nem halt meg senkid! Nem tudsz semmit!
Megütöttem a vállát és ráborultam úgy sírtam.
-Gyere elviszlek hozzánk. –Reggel majd hazamész, teljesen átfagytál. –mondta átkarolta a derekam és úgy segített menni.
Annyira még emlékszem hogy a ház üres volt. Csak Tom volt otthon. Bill felvitt egy lépcsőn, és letett egy ágyra, és rámerített egy meleg takarót.
-Aludj! –mondta és kiment.
-Ki ez a lány? –kérdezte Tom. (Mivel Bill nem csukta be az ajtót pontosan halottam minden szót amit beszéltek Tom szobájában.)
-Meghalt a barátja! A parton volt, teljesen átfagyott.
-Szegény csaj! Mi lesz vele? –érdeklődött Tom.
- Majd reggel meglátom. Ha tudnád hogy sajnálom, fogalmam sincs mit érezhet, és ennyi idősen. Úgy érzem egy szar vagyok, erősnek tartom magam és azt sem tudom mi az igaz szerelem, és ő.. még a barátja is meghalt, fogalmam sincs hogy lehet ezt túlélni. És hogy ő hogy fogja… -mondta Bill
-Segíts neki, ilyenkor jól jön valaki támogatása, szüksége van emberekre. De inkább új barátokra. Én is segítek!
-Itt aludhatok? –kérdezte Bill
-Persze, minek kérdezed meg? Hozd a cuccod!
Bill bejött a szobába és elővett egy takarót és egy párnát. Próbálta csendesen tenni, de még nem aludtam.
-Bill! –szóltam. Bill letérdelt az ágyhoz és nagyon kedvesen:
-Igen?
-Nem úgy akartam amit a parton mondtam…bo…nem engedte befejezni.
-Semmi baj! Nem kell bocsánatot kérned. Igazad van. -mondta szomorúan.
-De..nincs…nem azért mondtam..nem akarlak megbántani! –mondtam
-Itt leszek a másik szobában, Tommal alszom. Ha valami baj van, vagy kell valami, szólj. Jó éjszakát. És befejezésül egy puszit adott a homlokomra.
Igaz hogy ott voltam, de nem tudtam elképzelni, hogy ezt az éjszakát, hogy fogom túlélni, és ha mégis mi lesz holnap. Úgy éreztem nem aludhatok, mert csak 1 percig is nem gondolok Nicora az vétek lenne. A kezemre néztem, ott volt a gyűrűje, a számhoz szorítottam
-Szeretlek. És lassan álomba merültem. Reggel a nap pont besütött az ablakon ezzel gyönyörű szint adott a szobának. Szinte elfelejtettem mi történt tegnap. De azonnal az eszembe jutott. És a fájdalom is. Megint hallottam amint Tom és Bill beszéltek.
-Nem nézed meg? Hátha már felébredt! –mondta Tom
-De..De..Igen persze! Nem tudom hogy áljak hozzá. Segítesz? –kérdezte Bill
-Persze, de javíts, ki ha rosszul gondolom, neked tetszik ez a lány ugye? –kérdezte Tom
-Jól gondolod! Nagyon tetszik de nem tehetek semmit, és biztosan nem lesz soha semmi ebben tisztában vagyok. Hisz nem mászhatok rá! Hogy esne neki? Mintha csak arra vártam volna, hogy meghaljon a barátja. Bárcsak előbb ismertem volna meg. –mondta Bill
-Igazad van, van, amikor egy tragédia összehozza az embereket. Menj! –mondta Tom
Bill bejött a szobába. Már az ágyon ültem. Leült mellém.
-Jobban vagy már? Akarsz róla beszélni? –kérdezte kedvesen.
-Egy kicsit, hát… nem tudom…
-Jobb, ha elmondod, mit érzel megkönyebülsz, de csak ha szeretnél róla beszélni. –mondta Bill
Elmeséltem Billnek mi történt. Hogy Nico szinte a kezeimben halt meg. Bill megölelt, ami nagyon jól esett.
-Semmi baj! Éhes vagy? –kérdezte
-Igen, nagyon.
-Gyere, erre van a konyha. Levezetett a konyhába, ami nagyon szép volt. Tom már ott ült és reggelizett. Bill leültetett, majd ő is leült.
-Hali, Tom Kaulitz vagyok.
-Tudom. –válaszoltam majd én is bemutatkoztam és elmeséltem magamról mindent. Tom igen humoros volt, kicsit mosolyogtam is.
Felajánlották, hogy hazakísérnek. Nem kellet nekik sokáig kísérni, mert csak egy utcával laktam arrébb tőlük.
-Ha kell, megmagyarázom a szüleidnek, miért nem jöttél haza este. –mondta Bill
-Nem kell, elutaztak síelni 2 hétre. Egyedül vagyok itthon. –válaszoltam
-Oké..(ekkor Tom megütötte Bill kezét)
-Vagyis ha magányosnak érzed, magad vagy esetlek társságra vagy egy barátra van szükséged csak hívj és eljövök. Rendben? –kérdezte Bill
-Nagyon köszönöm, de most egy kicsit egyedül akarok lenni. –mondtam
-Persze! –mondták.
-Na akkor, szia! –köszöntek és adtak két-két puszit.
-Rám is számíthatsz! –ajánlotta fel Tom.
-Köszönöm, sziasztok!
Elmentek. Én kinyitottam a lakás ajtót becsuktam és összeestem.
Irtózatosan szenvedtem anyuék, pedig még csak 2 napja mentek el. Bementem a korházba Robihoz is. Aki már jobban volt, és egy hét múlva ki is engedik. Aztán meg Nico szüleihez is, mikor lesz a temetés, és hogy teljes részvétem nyilvánítsam nekik. A temetést a mához 2 napra tűzték ki. Hazamentem. Már eltelt egy hét. Otthon kezdetem unatkozni. És nagyon magányos voltam. Felhívtam Billt:
-Szia, át tudsz jönni, szükségem van rád! –mondtam
-Szia! Igen persze 1 perc és ott vagyok.
Bill tényleg egy percen belül itt volt. Sokat beszélgettünk.
-Tudom sokat tettél értem mostanában, de kérhetek még valamit ? –kérdeztem
-Igen!
-Eljössz velem a temetésre? Nagyon jó lenne. –mondtam
-Ahogy te döntesz. Ha azt mondod, szeretnéd hogy ott legyek ott leszek. –válaszolta
-Igen, nagyon köszönöm.
Eljött a nap is. Az eső esett. Bill jött értem és együtt mentünk. Talán ha nem tartott volna összeestem volna. Nagyon sokat segített. Ott álltam, és néztem ahogy a koporsót beleengedik a sírgödörbe. Hirtelen elmúlt minden. Már csak egy kis kép őrzi a szívemben a helyét. Ennyi, semmi több. Nem tudtam tovább ott maradni ezért megkértem Billt hogy menjünk.
Nálunk leültünk a nappaliba.
-Mondani akarok valamit!
-Igen? –kérdeztem
-Amikor megláttalak a parton nagyon tetszettél. Ne érts félre nem azt akarom mondani hogy azért vittelek haza. Egyre jobban kezdtelek megkedvelni, és ez a kedvelés szerelemmé vált. Amit a parton mondtál, hogy nem tudom mi az igaz szerelem, hát most már tudom, amikor a tested minden porcikája beleremeg amikor meglátod és olyan melegség önti el a szíved…de a beteljesülten szerelem rosszabb, mikor meglátod, mellette vagy és tudod soha de soha nem lehet a tiéd mert ő másé örökre másé…
Bill sírt. Nem titkolt semmit. Nem akart semmit. Csak szeretett, nagyon szeretett és ezt éreztem.
-Bill…Bill…
-Igen, tudom hogy ez nem változtat semmin, a barátod akarok lenni, tudom semmi több. –mondta
Ekkor megremegett a testem és melegség öntötte el a szívem, pont úgy ahogy Bill mondta.
-Nem ezt akartam mondani –mondtam
-Nem akarom hogy a barátom legyél!!! –mondtam.
-Persze megértelek, hát akkor most megyek. –mondta Bill
-Félreértesz! Én azt szeretném ha a szerelmem lennél.
-Micsoda? (elmosolyodott) Visszarohant hozzám és megölelt. SZERETLEK! Mondta.
-Igen, én is, nem akartam beismerni magamnak de így volt a kezdetektől fogva ahogy mondtad. Pont így. –mondtam
-Bill megcsókolt és csak ott ültünk 2-en az ágyon mintha megállt volna minden, csak ő és én.
Nem felejtettem el Nicot ott volt örökre a szívembe de tovább kellett hogy lépjek.
-Szeretlek –szinte mondtuk egyszerre…
..Fin..
Folyt. Köv.
|