Ramóna története:Nem vagy egyedül
Prue 2006.11.20. 19:03
Jó éjt! -mondtam anyáéknak.
-Jó éjt kicsim! -szóltak ők.
Fáradtan átkullogtam a szobámba, lehúztam a redőnyt, beraktam a fogszabályzót és lefeküdtem aludni. Hamar elnyomott az álom, tíz perc se kellett. Az éj közepén valami furcsa, fojtó szagra ébredtem. Gyorsan kapcsoltam, gáz szag. Futottam át apáékhoz, de hiába próbáltam őket ébresztgetni, nem mozdultak. Azonnal hívtam a mentőket és a szomszédokat, hogy segítsenek kihozni apáékat. Nagyon bepánikoltam. Negyed órával később megérkeztek a mentők és már nem tudtak segíteni a szüleimen. Mintha egy tőr szúrta volna át a szívemet, szörnyű fájdalom töltött el. Kínomban begörnyedve sírtam, és nem tudtam felfogni, hogy már nincsenek velem. Nem számított már a világ, a szavak, a gondolatok, semmi. Egyedül álltam ott a világgal szemben. Nem voltam képes felfogni, hogy mi történt. A szüleim holttestét néztem és egyre csak arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha pár perccel korábban észlelem a gázszagot. Segíthettem volna rajtuk. A szomszéd néni átkísért hozzájuk, meleg takaróval betakart és egy csésze forrócsokit adott a kezembe. Beszélt hozzám, de nem figyeltem rá. Miért velem történt meg mindez? Miért most? Miért? Miért pont így? Miért?
A szüleim halála után a szomszédaimhoz kerültem. Elvállalták, hogy gondomat viselik. Még csak egy hete lakom náluk. Rendkívül kényelmetlen az egész, nem vagyok rájuk szorulva. Miért nem haltam meg én is? Miért kell most itt lennem? Persze nagyon kedvesek velem, rengeteg programot szerveznek. Próbálják velem elfeledtetni a dolgot. De a szívük mélyén ők is tudják, hogy sohasem léphetnek a szüleim helyébe. Holnap lesz a temetés. Nem tudom, hogy hogy fogom kibírni. A szüleim tökéletes életet terveztek számomra, de nélkülük nem lesz az. Elérkezett a temetés napja. Utoljára nézhetem meg a szüleimet, utoljára foghatom meg anyukám kezét és utoljára lehelhetek csókot ajkukra. Nem! Nem szeretném elengedni őket! Még nem! Még nincs itt az idő! Miért? Miért hagytak itt árván?
A temetésnek vége. Mindenki részvétet kíván. Hát persze, az etika megkívánja. Egész temetésen engem néztek, és azon csodálkoztak, hogy egy könnyet sem ejtek. Ki akar nyilvánosan gyászolni? A fájdalmam az enyém, nem tartozik senkire. Néha már alig bírtam tartani a könnyeket, de erős vagyok. Nekem sikerül. Hazamentünk. A kocsiban néma csend volt. Senki sem szólt egy szót sem. Magam elé bámultam üres tekintettel. Tudtam, éreztem, hogy anyukám figyel engemet, még mindig itt van velem. Bezárkóztam a szobámba. Hirtelen minden feltört belőlem, sírva kinyitottam az ablakot és kimásztam rajta. Mire feleszméltem, már az Elba partján ültem. Néztem a holdfényben ringatózó vizet és sírtam, sírtam, ahogy még sohasem. Hirtelen valaki egy kabátot terített rám. Még éreztem a melegséget, biztos most vette le a viselője. És a Spray szagát is éreztem, amiből arra következtettem, hogy a kabát tulajdonosa fiú.
Megszólalt a fiú:
-Helló! Ilyenkor azért egy dzsekit legalább fel kéne venni! –és leült mellém. Most már ketten néztük a víz tükrét és a felgyúló csillagokat.
-Bill vagyok. Bill Kaulitz. Itt lakom Magdeburgban, nem messze innét. Mi a baj? –megfogta az államat és felemelte a fejemet, úgy, hogy most pont egymás szemébe néztünk. Ragyogó, barna szemei voltak. Így néztük egymást némán, sokáig.
-Gyönyörű vagy! –törte meg a csendet.
-Nem. Rami vagyok. Egy szerencsétlen, magányos lány. –erre elmosolyodott. Olyan aranyos és szép volt az arca!
-És mit keresel te itt?
-Ha arra célzol, hogy már rég ágyban kellene lennem, akkor elhúzhatsz.
-Nem, dehogy! Miért vagy szomorú?
-Úgysem értenéd meg! Ezt senki sem értheti.
-Nekem nyugodtan elmondhatod.
-Ez túl hosszú és elmondhatatlan történet.
-Van időm.
Rászántam magamat, és mindent elmondtam neki. Órákig meséltem, de őt érdekelte. Amikor befejeztem, megkönnyebbültnek éreztem magamat. Leesett a lelkemről és a szívemről a bilincs. Már nem fájt annyira a dolog. Ő is elmesélte, hogy a szülei elváltak és most az anyja neveli őt és az ikertestvérét.
-Ikertesód van? –szakítottam félbe a mondókáját.
-Igen. Tom.
-Ez szuper! Nekem nincs testvérem. Nincs senkim. –szomorodtam el újra. –Hány évesek vagytok ti tulajdonképpen?
-17. És te?
-14.
Lassan elkezdett világosodni. Csodaszép napkelte volt. Soha nem felejtem el. Napkelte, Bill, és én.
-Assem, haza kell mennem. –szóltam.
-Ha akarod, hazakísérlek.
-Nem, nem kell. De azért kösz.
-Oké. Akkor, szia!
-Szia!
És hazamentem. Már nem éreztem akkora fájdalmat. Mintha lett volna valakim ezen a világon, valaki, akit szerethetek, és valaki, akitől szeretetet kapok. Végre megértettem mindent. A szüleim azért hoztak a világra, hogy éljek és legyek boldog. És ez a halál, nem teheti tönkre az életcélt, amit ők elém állítottak.
Ez az én stílusom, nem kell kritizálni, minden rosszban van valami jó elven épült. Lehet folytatom, lehet nem.
|